Egy ember betűkbe öntve...

És mégis remeg a föld!

2009-09-09T19:06:00.001+02:00

Mikor még kislány voltam, megadatott nekem, hogy láthassam az Unikornisok Úrnőjét. Emlékszem, épp a pataknál voltam, megtölteni a kancsókat, mikor remegni kezdett a föld, aztán mikor felnéztem, a fejem felett átugrott egy óriási, arany-szarvú unikornis. A hátán egy finom vonású, tejfölszőke hajú nő ült, arca barátságos, szemei mézsárgák, ajkai hamiskás mosolyra görbültek. Leugrott a fenséges teremtményről, és felém sétált. A haja csodálatos hullámokban omlott le egészen a derekáig, vállán egy rókaprém volt, barna felsőt és fekete nadrágot viselt. Karjain vastag bőr alkarvédők voltak, derekán rézveretes öv csillogott. Felemelte az egyik üres kancsót, és megtöltötte vízzel.

- Segítsek visszavinni ezeket? – kérdezte.

- I-igen, köszönöm... – habogtam.

Ez már sok-sok évvel ezelőtt volt. Az Unikornisok Úrnőjét azóta megölték, csodás tettei csak halovány emlékként élnek, vagy megsárgult tekercseken olvashatóak egy-egy poros könyvtár legmélyén. A patak, ahol találkoztam vele, rég kiszáradt; a falu, ahol éltem, felégett; a kancsó, amit megtöltött nekem, összetört, mikor édesanyám élettelen teste rázuhant. De én élek. Hadvezér lett belőlem, az egyik legerősebb az elfek között. Élek, és pusztítok. Pusztítok, hogy életeket mentsek.

Szeretett hazámat ellenséges hordák fosztogatják. Halomra gyilkolják az ártatlan falusaiakat, elhajtják az állatokat, az unikornisokat szarvukért vadásszák. Nem tudjuk, miféle népség az övék, de annyi bizonyos, hogy erősek. Már csak egyetlen vármegyénk tartja magát, s őrzi a királyi családot. A háború tulajdonképpen felesleges. Nincs esélyünk ellenük. Húsz év telt el azóta, hogy láttam az Úrnőt. Húsz éve keresem az anyám gyilkosát. Húsz hosszú és kínnal teli év, és egyre kevesebb lehetőség.

Most én vezetem a katonákat. Én vagyok a következő hadvezér, akit a király a halálba küldd. Csend van. A hajnal álmoskásan festegeti a felhőket, az éjjeli szelek is itt játszanak még. Hűvös a reggel, hát összébb húzom vállamon a rókaprémet. Az őrök meghajolnak, ahogy elhaladok mellettük, majd ismét az erdőket figyelik. Felesleges. Nem fognak minket megtámadni. Nem félnek tőlünk. Nincs is miért. Egy maréknyi horda a húsz éve legyőzhetetlen hadsereg ellen. Végignézek a harcosaimon, és megsajdul a szívem. Ez a sok bátor katona még ma meghal. És én viszem őket a halálba.

- Úrnőm, készen állunk az indulásra.

A kentaurok kapitánya áll előttem, kardját két marokra fogja, egyenesen a szemembe néz. Semmi félelem, pedig pontosan tudja, mi a sorsunk. Lassan az összes harcosom felsorakozik, szemükben ugyanazt az elszántságot látom, amit a kapitányéban. Összeszedem magam, felülök a lovamra, és indulunk. A vár, ahol megküzdünk az ellenséggel, az erdő túloldalán van, pár órára csupán. Senki sem beszélget. Mind csak az ösvényt figyeljük. Az ösvényt, ami a harchoz vezet.

Lassan kiérünk az erdőből. Halvány fény dereng odakint. Felhős az ég. A várfal büszkén, régi pompájában ragyogva magaslik a távolban. Valaha minket védett. Most az ellenséget. Kitárulnak az óriási kapuk, és egy félelmetes hadsereg lép elő. Elsötétedik az ég, már azt hinném, felhők, de a vállamat súroló éles fém rádöbbent mi ez. Többezer nyílvessző, ami az elfeimet célozza. Egy perc sem telt el, és a seregem fele halott, vagy sebesült. Egy törp kitépi a vállából a nyílvesszőt, és egy kézzel apróra morzsolja, miközben torkából félelmetes erejű kiáltás szakad fel. Én is ordítok, ahogy csak tudok, hisz mi mást tehetnék? Ha így is, úgy is meghalok, legalább harc közben, bátran haljak meg!

Az egész sereg ordít, fegyvereiket az égnek emelik, fejüket hátravetik.

- ELŐRE! – üvöltöm, s nekirohanok az ellenségnek.

A csata már rég eldőlt. Egyre több emberem esik el, de mind hősies küzdelemben veszti el életét. A kapitány és én vállvetve harcolunk, ő már több sebből is vérzik, nekem még csak egy súlyosabb sebem van az oldalamon. Oldalra pördülök, kardommal félreütök egy lándzsát, közben pajzzsal fejbevágok egy íjászt. Megtántorodik, homlokáról vér csorog. Összeesik, és utálkozva köpi felém:

- Úgysem győzhetitek le az embereket!

A kapitány leszúrja. Hm. Szóval ember. Ez a fajtájuk neve. Sajnos, már nem mondhatom ezt el a királyomnak. Még pár seb, és végem. Legyen. Ismét szúrok, fordulok, hárítok, szúrok, de aztán... Csak egy tompa döfést éreztem. A férfi páncélozott mellkasára csapott.

- Megvan a hadvezér! – kiáltotta.

A kapitányom üvöltve vetődött rá, de öten szúrták meg egyszerre. Én pedig nem tudtam állva maradni többé. Homályos volt a világ, ömlött a hasamból a vér, és térdre estem.

- Itt a vég. – gondoltam.

A páncélos felemelte a kardját, egészen a feje fölé, hogy levágja a fejem. Becsuktam a szemem, próbáltam a csata zajain túl még utoljára valami szépet hallani. A szél susogását, vagy egy madárka csiripelését. Semmit sem hallottam. Semmit sem láttam. És akkor, az utolsó pillanatban, megéreztem. Paták százainak dobogását hozta a szél, melegség töltött el, remegni kezdett a talaj és hirtelen, visszanyertem minden erőmet. Felnéztem, és egy unikornis ugrott át felettem.

- Hát mégis élsz! – kiáltottam nevetve.

Az Unikornisok Úrnője ugyanazzal a barátságos arccal nézett rám, mint oly sok éve a pataknál. Felém nyújtotta a kezét, én pedig rögvest követtem őt. Felültem egy unikornis hátára, sebtiben megsimogattam a gyémántként ragyogó fehér sörényt, és már épp kérdeztem volna, mikor az Úrnő megszólalt.

- Ha valaki emlékszik rájuk, a hősök a halálból is visszatérnek. – mondta, s az ég felé emelte a kardját. – ROHAM!

Két hónapja ennek a napnak. Visszaszereztünk még három kisebb várat, és felszabadítottunk több tucat falut. Persze, még közel sincs vége. Még bírnunk kell. Még harcolnunk kell. Még pusztítanunk kell, hogy életeket mentsünk. Még ölnünk kell, hogy éljünk. Még remeg a föld...

Vége

Készült a Heroes of Might and Magic III c. játék alapján

Never-ending-godbye...

2009-06-08T18:52:00.000+02:00

Pssszt! Hallgasd hogy zúg a szél!
Borús az ég. Esőre áll.
Csss!Szorítsd a kezem még,
hisz miénk rég a világ.

Hallgass! Csak ölelj.
Olyan törékeny minden.
Ne szólj! Elég egy zörej,
s a madár máris röppen.

Maradj! Részem vagy rég,
mint hang a dalban.
Ne menj! Ne menj még...
Csak csókolj meg halkan.

Három vers... csak úgy...

2009-04-10T16:14:00.002+02:00

Bátorság, te csodás!

Éget a lélek, mert kéret, hogy lépjek,
De nem merek, mert meredek, a hegyek,
S minden más, ez nem vitás, hisz hibás
Elmélet az édes élet...
Képe?
Réme?
Lényem, érzem, élve ég el,
Ha megteszem, mit megtettek
Emberek, ezrek, ezeregyek,
S nevetek, mert engemet
Nem mernek...
... akasztófára küldeni.

Csitt! Így tesz a jó diák...

Gyönge semmik árja kínoz,
Csontom recsegve csúszik az ínhoz.
Kiáltanék: Vess el, Világ!
De némán hervadok...
Mint szellem-virág.

Gömbölyded az idő...

Zöld. Kék. Sárga.
Nyiladozó szemek.
Ím, a tavasz árja,
S a világ újra kerek.

Tudja-e a diák, mi is Magyarország?

2009-03-11T19:41:00.002+01:00

Iskolapadban ülve, mint
szorongó űrhajós kering,
piciny lelkem, s minden gondom,
többségüket fel sem fogom.
Veszekednek, rínak, az ám
a szép szó, ha kimondják: hazám!
s nevetek rajtuk, hisz csak
gyerekesen marakodnak,
s nem fogják fel, mi a helyzet,
de engem éget,
hisz tényleg
érzem:
az a helyzet,
nincs helyzet.

Scorched Flags

2009-02-26T19:08:00.002+01:00

A "Megperzselt Lobogók" angolul. Ma adtam fel egy angol nyelvű novella-író pályázatra.

Scorched flags

Saji walked up and down anxiously. She’ll have to face terrible days, and the news saying Relenia couldn’t help, made her more and more angry. Ideas slipped away, thoughts came and went, sighs, grumbles and hisses left her lips.
Suddenly, the door of the tent opened. Saji didn’t expect on any guest, and the battle instinct, which runs in her blood, urged her to do immediate self-defence. A fire-ball appeared in her right hand, and lighted the whole tent. On her hoarse, deeply sonorous voice, she snarled at the intruder:
"Who are you, and what do you want?"
"Excuse me, my lady, I’m bringing news from beyond the nothern mountains." in the light, she has already recognised her loyal servant.
"Tell me, Raav." and she lighted the torches with a single move.
The tent was a mess. Its owner only came here for storming and thinking about their tactics. She didn’t have time for relaxation.
"Enroth’s armies have captured most of the nothern territories. Till now, his people were hiding in caverns, but now they are destroying your father's empire."
"The magi?" that was, which interested Saji the most.
"We sent the wisemen of the tower to the castle of the allied elves, and gold dragons are guarding their life and their knowledge. The younger, but well-trained magicians are still holding their castles, and waiting for our help."
Saji acknowledged the news with a sigh of relief. The loss of the magicians would be a crushing blow to the forces. It’s true, that her people are very strong, and she herself is the witch of the earth and the fire, but more and more territories are getting under Enroth’s control, who either kill them, for not to be able to help Saji, or put them in his army.
"Send a message to the people of Snow Land, which says, we are only six days’ walk away, and we’ll help. Our forces becomeing bigger and bigger with every passing day, and thanks to their persistence, victory will be ours."
"But my lady... it isn’t..."
"I know, that it isn’t true!" shouted she. "But we must keep the hope in them! Don’t send the message with a messenger. Ask the Fairy Dragons for help."
"Those three inch long what-d’you-call-its?"
"Those „what-d’you-call-its” have bigger knowledge than all of the Snow Land’s magician have got together! Go! Follow the order!"
Five days have gone since the message was sent. Saji and the army could see the castle of the magi, and the field, which lay in front of it. Tomorrow, there will they join battle against the enemy. Tomorrow there hundreds of lives will be lost, and they only can hope, that it won’t be for nothing.
On their way here, they collided with Enroth’s spy-detachments four times, and that’s true, that they defeated all of them, but the minotaurs and the harpies will cause them great problems. For most of them, the wounds caused by the archers are still reopening. Just then, Saji was considering the pros and cons, when Raav entered the tent.
"Your Highness, we need your words of encouragement."
The general nodded, quit her tent, and lifted a hillock under herself with a witchcraft, for let the men see her proud and determined face.
"My blood! We all know what’s waiting for us tomorrow. We all know, that it won’t be easy and we all know, what the stake is, and what the prize has been till now. They massacred your beloved ones, burned up your fields, your biterness became deeper and deeper. But now, it’s time for vengeance! Enroth will pay for his criminal acts! Gnoll maces will scrath the trodlodyte lances, our lizardmen’s bowstring will balance the medusa queen’s arrows, the wywerns' poisonous thorns will tear the black dragons' flesh, our basilisks will rip the harpy-detachments to pieces, hundreds of gorgons will burn the poisonous scorpion-bodies of the manticores and the evil eyes will collapse because of our serpent flies paralysing bites before the five-headed hydras could hit the first minotaurs, whose steel axe will fall into their own men’s blood, and not into ours! We won’t give up! We won’t flee, won’t suffer and we won’t have mercy on them! They’ll see our weapons in their last moments, and the fire and the earth are with us! Our villages and cities will live in peace, and we’ll know, who they have to thank for it! We won’t stop, we won’t turn back till we haven’t scorched all of the enemy-flags! To the battle, people of the swamp!"
Saji sent a giant flame up to the sky, and the men burst out cheering. Battle-cries, pants of the gorgons, wild noises whirled in the wind. And Saji knew, that Enroth now is afraid. He is afraid, and terrified, because this people will trample him down as one man.

I was just finishing this sentence, when my sister entered the room.
"What are you doin’?" asked she, eating crisps.
"I’m working."
"On what?"
"I need to write a story for the continuation of a strategic game. The boss gave me two weeks for the work, but I think, It’ll be finished in three days."
And I thought back on the most glorious moment of my previous lives with a smile, when I was standing in front of Enroth, and throwing him amongst the hydras proudly.

- The End -

Vivienne Kelemen, 2009.

Based on the PC game: Heroes of Might and Magic III©

Megperzselt lobogók

2009-01-19T19:05:00.003+01:00

(Illusztráció a főhősnőről. Én készítettem.)

Megperzselt lobogók

Saji idegesen járkált fel-alá. Nehéz napok elé néz, s a hír, miszerint Relénia nem tud segíteni, még inkább dühítette. Egyre csak zakatoltak a gondolatai, ötletek suhantak tova, sóhajok, morgások, szisszenések hagyták el ajkát.

Váratlanul felnyílt a sátor ajtaja. Saji nem várt vendéget, s a vérében lévő harci ösztön azonnali védekezésre szólította. Jobb kezében tűzgömb jelent meg, bevilágította az egész sátrat. Rekedt, mélyen zengő hangján reccsent a betolakodóra:

-Ki vagy és mit akarsz?

-Elnézést, úrnőm, híreket hozok az északi hegyen túlról. – a fényben már felismerte hű szolgáját.

-Mondd hát, Raav. – s egy mozdulattal meggyújtotta a fáklyákat.

A sátor feldúlt volt. Gazdája az utóbbi időben csak tombolni, vagy taktikát építgetni

jött be ide. Kikapcsolódásra, pihenésre nem volt ideje.

-Enroth seregei elfoglalták az északi tartományok nagy részét. Eddig barlangrendszerekben bújkáló népével most atyád birodalmát pusztítják.

-A mágusok? – Sajit ez érdekelte leginkább.

-A torony bölcseit biztonságban eljuttattuk a szövetséges elfek várába, s aranysárkányok vigyázzák életüket, s tudásukat. A fiatalabb, de kiváló képzésű varázslók még mindig tartják váraikat, s a segítségünket várják.

Saji megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta a hallottakat. A varázslók elvesztése súlyos csapás lett volna a haderőt nézve. Igaz, népe igazán erős, ő maga pedig a tűz és a föld irányítója, Enroth erejének azonban sorra behódolnak a tartományok, s az vagy kiírtja őket, nehogy Saji szövetségébe lépjenek, vagy begyúrja a hordákat saját seregébe.

-Üzend meg a Hóföld népének, már csupán hat napi járásra vagyunk, és segítünk. Seregeink egyre csak duzzadnak, s kitartásuknak hála, biztos a győzelem.

-Na de... Ez így nem...

-Tudom, hogy nem igaz! – csattant fel a hadvezér. – De tartanunk kell bennük a reményt. Ne futárt küldj, kérd a tündérsárkányok segítségét.

-Azokat a háromujjnyi törpikéket küldjem?!

-Azoknak a törpikéknek nagyobb a varázstudásuk, mint a Hónép összesmágusának együttvéve! Indulj! Teljesítsd a parancsot!

Öt nap telt el az üzenet küldése óta. Saji és serege már látta a mágusok várát, s az

előtte elterülő mezőt. Holnap ott fognak összecsapni. Holnap ott veszik el rengeteg élet, s csak remélni lehet, hogy nem hiába.

Idevezető útjukon négyszer ütköztek ellenséges felderítő-csapatokba, s ugyan minden átjutottak, a minotauruszok, s a hárpiák még sok gondot okoznak majd. Többjüknek még most is fel-felszakad az íjászaik okozta seb. Saji épp esélyeiket latolgatta, mikor Raav lépett a sátorba.

-Úrnőm, szükségünk lenne bíztató szavaidra.

A hadvezér bólintott, kilépett sátrából, s egy varázslattal dombot emelt maga alá, hogy minden harcosa láthassa határozott, büszke tekintetét.

-Véreim! Mind tudjuk, mi vár ránk holnap. Mind tudjuk, hogy nem lesz könnyű, és mind tudjuk, mi a tét, s mi volt az eddigi ár. Szeretteiteket lemészárolták, földjeiteket felégették, keserűségetek egyre csak gyűlt. De most itt a leszámolás ideje! Enroth megfizet tetteiért! Sakál buzogányok fognak troglodita lándzsának feszülni, gyíkembereink íjidege medúzák nyílvesszeit ellensúlyozza majd, vízigyíkok mérgező tüskéje feketesárkányok húsát tépi, baziliszkuszaink darabokra szaggatják a hárpiák összes osztagát, tauruszok százai égetik szét a mantikórák mérgező skorpió-testét, s a démon szemek még azelőtt összeesnek szitakötőink bénító harapásaitól, hogy a hidrák öt fejükkel csapást mérnének az első minotauruszokra, kiknek acél fejszéi társaik vérébe hull majd, s nem a miénkbe! Nem adjuk fel! Nem menekülünk, nem tűrünk, és nem kegyelmezünk! Utolsó pillanatukban a mi fegyvereinket látják majd, s a tűz és a föld is minket segít! Faluink, városaink békében élnek majd, s mi tudni fogjuk, minek köszönhetik! Nem állunk meg, nem fordulunk meg, míg meg nem perzseljük az összes ellenséges lobogót! Harcba, ingovány népe!

A hadvezér gigantikus lángcsóvát küldött az égre, s a hadsereg éljenzésben tört ki. Csatakiáltások, tauruszok fújtatása, vad lárma kavargott a szélben. És Saji tudta, hogy Enroth mostmár fél... Fél, és retteg, mert ez a nép egy emberként fogja a földbe tiporni.

Épp itt tartottam, mikor a húgom lépett a szobámba.

-Mit csinálsz? – kérdezte chipset majszolva.

-Dolgozok.

-És min?

-Egy stratégiai játék folytatásához kell történetet írnom. A főnököm két hetet adott, de azt hiszem, három napon belül is készen lesz.

S mosolyogva gondoltam vissza előző életeim legdicsőbbikére, mikor ott álltam enroth előtt, s büszkén vetettem őt a hidrák közé.

- Vége -

Amaru-chan, 2009.

Készült a Heroes of Might and Magic III© PC játék alapján.

Téli Némaság

2009-01-05T20:15:00.002+01:00

Sápatag fény világít fent,
Dermesztő csend haldoklik lent.
Nem beszélünk, meghalt a szó,
Síri csendben hullik a hó.

Francia csók

2008-12-27T16:41:00.003+01:00

Szomorú az alkony.
Fényvirága sápatagan csillog.
Kopognak az ajtón.

Odakint egy guilleotine villog.

A Szolnokig közlekedő személyvonat öt percet késik

2008-12-03T18:52:00.000+01:00

Hihetetlen, miket ki nem talál az ember. A legtöbb dolgot ugyan elrontjuk, de ez… ez tényleg jó. Habár, ezt is lehet rossznak mondani. Nézőpont kérdése. Sokszor mondták már nekem, hogy túlzás egész nap ettől függeni. Még az is lehet, hogy igazuk van. Mit érdekel az engem? Van, aki él vele, van, aki nem. Ilyen egyszerű a dolog.

Nos, én bizony élek vele. Egyedül ácsorgok a kettes peronon, és a vonatomat várom. Mi mást csinálhatnék ilyenkor? Előveszem ezt a kis csipetnyi élvezetet, és hagyom, hogy átjárja a testem. Érzem, ahogy beáramlik, akár a levegő. Megtölti a tüdőm, majd átalakul, tovább bolyong a vérembe, a szívembe, minden egyes porcikámba. Egészen a lényem mélyéig hatol…

Egy öreg néni az egyes peronról, felháborodva nézi, amit művelek. Látja, ahogy a fehéres-szürke levegő kiáramlik a számból, a kezemben lévő kis rudacska pedig vörösen izzik. Nem bírok nem mosolyogni rajta. Zaklatottan elemzi a mellette álló férfinak szemtelenségem. Bezzeg az ő idejében a fiatalok ilyet soha… Na, persze.

Megérkezik egy ismerősöm. Köszönök neki. Rámutatok a nénire, a kezemben tartott rúdra, majd ismét egy felhőt engedek a számból. Az ismerősöm is nevetni kezd. Kiveszem a fülhallgatóm, s kikapcsolom a kezemben tartott, vörösen izzó Mp3-lejátszót. A néni szégyenkezve fordul el. Tudja, mekkorát tévedett. Mi hangos nevetésben törünk ki, s a mínuszokat figyelembe sem véve, kacajtól pirosló arccal fújjuk, a füstnek tűnő levegőt.

Ezüst Cseppek 1. rész

2008-11-19T13:03:00.001+01:00

Ezüst cseppek

If you need a place where you can run, if you need a shoulder to cry on…
When you need someone to love you, here I am!

1. rész

Mikor ezt leírom, már nem tudok visszafordulni. Nem változtathatom meg, ami történt, nem mondhatom azt, hogy nem az én hibám volt… Nem is akarom. Csak azt szeretném, hogy maradjon valami, egy kis részlet, egy apró, halvány árnyék, ami jelzi, hogy valaha én is érző ember voltam…

- Hé, gyerünk már! Mi lenne, ha igyekeznél egy kicsit? – a bátyám idegesen rámolta az utolsó könyveket a táskájába, de én még nem voltam kész.
- Krisz! Várj meg! Ha itt hagysz, többé nem csinálok neked tejbegrízt!
- Áh… De idegesítő liba… Na jó, de siess már!
Igazából nem érdekelt, hogy a bátyám mennyire siet. Azt akartam, hogy pont akkorra érjünk a kapuhoz, amikor a foci-csapat tagjai is kijönnek. Ez volt az egyetlen, ami érdekelt az iskolában. Gimnáziumba jártam ekkor, az ikerbátyámmal együtt. Aznap volt a szülinapom, de ez eddig senkinek nem jutott eszébe. Furcsa, máskor a családom azért felköszöntött…
- Halihó! – a barátnőm boldogan integetett.
- Nocsak, a kis harmadikos ide mert jönni egy negyedikes félisten közelébe?
- Krisztián, ne játszd magad… a húgodhoz jöttem, mint mindig. – Liza egy karakán lány, és nagyon utálta a bátyám, aki viszont szerelmes belé.
- Liza, tanulsz nálam? – kérdeztem, miközben már a kapu felé nyújtogattam a nyakam.
- Persze, de előbb gyere be velem az új butikba. Találtam egy olyan szép cipőt!
- Már megint? Nem kéne másra költened a pénzed? – korholtam cipőmániás barátnőmet.
- Liza, ha megveszem neked, tanulsz velem?
- Krisztián, a világ összes cipőjéért sem tanulnék veled. Kopj le. – én persze csak kuncogtam.
Liza a legjobb barátnőm már óvoda óta. Évvesztes, ezért jár egy osztállyal alattunk. Miután kétszer is felképelte a bátyámat, végre odaértünk a kapuhoz. Ahogy sejtettem, a focisok épp ekkor érkeztek meg. Hárman közülük felénk jöttek. Peti, Liza aktuális párja, Szabolcs, aki Liza volt barátja, és a bátyám haverja, és Ricsi, aki a bátyám. Ő már nem ide jár, csak lejön az edzésekre.
- Szasz, Krisz! Elrabolhatom a húgod? – vigyorgott Szabolcs.
- El is töröm a kezed! – felelte a bátyám miközben kezet ráztak.
- Hogy s mint, prücsök? – Ricsi megint összeborzolta a hajam….
- Megvagyok, köszönöm. De Szabolcst leüthetnéd.
- Meglesz, kisasszony! – Ricsi nagyon rendes srác. Ha nem lenne a bátyám, ő lenne nekem a nagy Ő. Szerencsére testvérek vagyunk, és ez sokkal jobb. Nincs min összevesznünk, és mindig itt van mellettem.
Kimentünk a kapun, és itt szét is váltak az útjaink. Ricsi elment a munkahelye felé, Szabi és Krisz a pályára mentek, Liza és Peti pedig az én társaságomban, a butikhoz.
Az új üzlet tényleg ragyogóan szép volt. A cipő, amit Liza kiválasztott, az a cipő volt, amit a tavalyi koncertjén a kedvenc énekesnőm viselt. Egy fekete magas sarkú, fehér strassz-kövekkel a sarkán. Mikor megláttam, majdnem elsírtam magam. Liza kifizette álmaim cipőjét, és boldogan magához szorítva kijött az üzletből. Végülis, ő vette, az övé. Természetes, hogy örül neki. De pont előttem? Tudja, hogy ez miféle cipő… Ő is Chrissie Amergia rajongó. Nagyon szomorú lettem, ám ekkor…
- Tessék. – Liza felém nyújtotta a cipőt.
- De…
- Ugyan már! Szerinted megvenném ezt a cipőt a szemed láttára? Te is tudod, hogy én nem vagyok akkora Chrissie-fan, mint te. Boldog szülinapot, picur.
Azonnal elsírtam magam. Peti zavartan elfordult. Nem bírta az érzelmes dolgokat. Mi viszont úgy öleltük egymást a barátnőmmel, mintha ez lenne az egyetlen esélyünk, hogy kifejezzük, mennyire fontos nekünk a másik.

Akkor még nem tudtam, hogy tényleg ez volt az utolsó alkalom. Azt hittem, Liza mindig segít rajtam, és semmi sem állhat a barátságunk útjába. Azt hittem, legyőzhetetlenek vagyunk…

Folyt. köv.

Genesis

2008-11-13T19:44:00.000+01:00

Kedves Olvasó, kérlek, ülj le a székedbe, dőlj hátra, hunyd le a szemeid, és repülj el velem a képzelet Genesis című változatába.

Történetünk kívül áll emberi időn, téren, semlegesítve minden észérvet, bölcsességet, vagy modern technikai vívmányt. Itt nincsenek tanárok, főnökök, politikusok. Nem betegszik meg, és nem hal meg senki. Hogy miért vannak az emberi dolgok kizárva? Azért, mert itt felügyelik a fajt irányító legnagyobb hatalmat: a képzelőerőt.

Amint felgördül a vörös függöny, és elhalványul a vakító fény, már látjuk is célállomásunkat, Sessaiát. Sessaia egy dimenziódarabka, amely magába foglalja a mindent, és a semmit. Lángelmék és tudattalan testek élnek egymás mellett, elf barátkozik törpével, és együtt alszik az oroszlán a zebrával. Gondtalan, békés, vidám hely ez. Mindenkinek megvan a maga párja. De hogy a pároknak is legyen párjuk, aki kiegészíti őket, itt van nekünk Elóra, a magányos szűz. Ő figyeli a rendet, és tartja fent Sessaia, valamint az emberi világ egyensúlyát, és ő az, akihez mi is jöttünk.

Mikor Elóra ajtaja kinyílik előttünk, egy üres házban találjuk magunkat. Az egész épületben egyetlen dolog van: egy kavargó gőzgolyó. Mögüle pedig Elóra lép ki elénk. Magas, karcsú, fiatal nőt látunk magunk előtt. Haja háta közepéig ér, és leginkább a vízre emlékeztet. Mind színében, mind állagában. Szeme ezzel szemben nem hasonlít semmire, és nem tükröz semmit. Élettelen, fakó szemek, s mégis: szinte elvarázsol, ha szemünk összetalálkozik.

Elóra elmosolyodik és a gőzgömbhöz lép. Ujjával megérinti, mire az egy tükörré válik, de nem tükörképet mutat. Mintha képernyő lenne, egy történetet játszik le. A történet pedig a Teremtés Legendája. Üljünk hát le, kedves útitársam, és élvezzük együtt Elóra előadását.

- Az emberi világ teremtése nem egyetlen élőlényhez fűződik. Nem volt Mindenható, aki terepasztalosat játszott volna, és nem is magától alakult ki az Élet. Az egész teremtési folyamat egy légycsaládhoz fűződik, akik itt élnek, Sessaiában.

- Egy légycsalád?! – csattansz fel.

- Nem olyan meglepő dolog ez. A dinoszauruszok életét is ők zargatták, miért ne lehettek volna ott már a legelején? – nevet Elóra majd nagyot sóhajt. – Igazából én tehetek róla, hogy ők átmentek játszani a Földre. Nem figyeltem oda rájuk, és a két kislégy belemászott a varázsporos zacskómba. A por rájuk ragadt, a Földre vezető átjáró kinyílt, ők átjutottak, és széthordták az Életet teremtő port az egész bolygón. A szüleik persze utánuk rohantak, de ahogy követték csemetéik nyomait, ők is belementek a zacskóba, és újabb adag port vittek át. Ekkor jelentek meg az emberek. Innentől pedig már ismeritek a történetet. Fejlődnek, okosodnak, és még most is azt hiszik, hogy ők egyre intelligensebbek, pedig az egész faj hanyatlik.

- Hanyatlik? – kérdezed nevetve.

- Igen. És ez nem vicc. Már mindent a gépek tesznek helyettük. A gép számol, a gép színez, a gép mosogat, a gép gondolkodik. Gép, gép, gép! Ember csak a megalkotásnál. De lassacskán kicsúszik a kezükből az irányítás, és a bádogdobozok kerekednek felül. Kíváncsi vagyok, mit tesznek majd, ha a szerkezetek nem engedelmeskednek többé.

- De miért pont a legyek? Ez annyira abszurd. – bukik ki belőled gondolatod.

- Miért ne? Gondolj csak bele. – mosolyog Elóra. – Az egyik legalkalmazkodóbb faj. Rém idegesítők, és nem bírjuk teljesen kiirtani őket. Szerintem egyáltalán nem abszurd.

- Rendben, de… Mi köze ennek az egésznek a fantázia meg az egyensúly őrzéséhez? Meg ahhoz, hogy itt az oroszlán ahelyett, hogy megenné a zebrát, nonstop párnának képzeli magát?

- Nézz végig ezen a világon. Szerinted mi más alkothatta, mint az emberi képzelet? – Elóra mondatára gondolkodóba esel.

- Na de… Ha azok a legyek Sessaiából mentek át, és teremtették meg az Életet, akkor hogyan találhatta ki egy ember ezt a világot? Hiszen… A történet szerint ez a dimenzió előbb volt, mint az ember! – zavartságod láttán Elóra elneveti magát.

- Nos, ezt a történetet még nem írták meg. Íme, itt az alkalom. Ragadj tollat, és bizonyítsd be, hogy nincs nagyobb erő a határtalan fantáziánál!

Vége

Egy modern mítosz

2008-11-07T22:19:00.002+01:00

- Hogyan alakult a Föld? – kérdezed, s én csak mosolygok – Édesanya szerint Isten alkotta, de nekem ez nem tetszik.
- És miért nem?
- Egyetlen emberi lény ilyet alkosson? – teszed fel a költői kérdést, s körbemutatsz az erdőben.
- Én sem hiszek ebben.
- Akkor miben hiszel, Emese? – szemedben kíváncsi fény csillan.
- Van még időd megtudni, mi, miért és hogyan történik.
- Kérlek, mesélj! – s áhítattal teli tekinteted rám szegeződik.
- Rendben. Figyelj, Anna! Réges-régen, mikor az ősrobbanás létrehozta az univerzumokat és bolygókat, a planéták öntudatra ébredtek. Lelkük szárnyra kapott, s a víz bolygójára, a Földre jöttek.
- A víz bolygója?
- Igen. Az ősrobbanás után a Föld egyetlen lebegő vízgolyó volt. A bolygók angyalai itt egyesültek.
- Miért? Miért hagyták el a saját otthonukat?
- Mert a Földnek nem volt lelke.
- Tehát a bolygók lelkei egy-egy angyal?
- Igen. Mivel az otthonuk energiájából nyerik erejüket, a saját területükön nem alkalmazhatják. Az egyetlen bolygó, ahol mind a nyolc angyal egyszerre teremthetett, a Föld volt. Sajnos ma már csak heten vannak.
- Hogyhogy?
- Plútó lelke, Corina meghalt.
- Mi történt?
- A Plútó kezdett hanyatlani, s Corina ezt nem bírta nézni. Minden erejével segített otthonán, de ahogy már mondtam, ezt nem lett volna szabad, hiszen az ősangyaloknak ez halált jelent. Corina feláldozta magát a bolygójáért.
- De… Istent mondják a teremtőnek. Akkor ez nem igaz?
- Akit az elvakult emberek Istennek neveznek, valójában maga a Gonosz. A Hold lelkét képviseli.
- Ezért a Holdé a sötét éjszaka, ugye?
- Így van. Mikor az angyalok eljöttek a Földre, először az Élet alapkövét fektették le: megalkották a megfelelő környezetet. A csillagok, s a Nap is örömmel nézték, ahogy egy planétára beköltözik az élet. Ám a Gonosz sosem pihen. A Hold szülöttének, Amarunak nem tetszett a teremtők csodálatosnak ígérkező világa. Megalkotta saját angyalait, a fúriákat.
- Háborúba kezdtek? – kérdezed izgatottan.
- Majdnem. Hosszas harcok kezdődtek, s mivel Amaru fúriaserege túlerőben volt, az ősangyalok nem tudták megakadályozni, hogy a Gonosz jéggel fedje be a bolygót.
- A jégkorszak! – vonod le a következtetést – A mostani katasztrófák okozója is Amaru?
- Igen. Sajnos nem lehet elpusztítani.
- Akkor hogyan létezik a Föld még mindig? Gondolom a dinoszauruszokat is ő irtotta ki, miért nem teszi ugyanezt az emberekkel? – gondolkodsz elmélyülten.
- Korodhoz képest nagyon okos vagy, Anna. Mikor a jégkorszak tönkretette a Földet, a teremtők a legbölcsebb angyalhoz, a Nap-lelkéhez fordultak. Ő készséggel segített a tiszta szívű angyaloknak. Felolvasztotta a jégtakarót, s azt tanácsolta nekik, teremtsenek magukhoz hasonló lényeket, akik képesek valamennyire megvédeni magukat.
- Az emberiség! – csillan fel okos szemed.
- Ahogy mondod. Az ősangyalok még mindig léteznek - Corina kivételével – s, ha Amaru lecsap, segítenek az embereknek, de egyedül nem tudnák megvédeni a világukat.
- Mondd, az angyalok ugyanolyanok?
- Az arcuk és a szárnyuk színe különböző. Mindegyikük tollszíne utal a bolygójukra. Mars lelke, Reginil vörös szárnyú, Merkúr angyala, Selia, kék szárnyat kapott és így tovább.
- És Amaru?
- Ő ezüst szárnyú.
- És a Nap?
- Ő arany színben pompázik. Őt nevezhetnénk az angyalok orákulumának is.
- Értem, és köszönöm, hogy ezt elmesélted. – mosolyogsz, s az égre nézel. – Mondd, Emese… Emese? Emese! Hova tűntél? – kérdezed, de a helyemen csak egy arany toll maradt…

Vége

Emlékirat egy hétvégének...

2008-10-18T21:15:00.001+02:00

Pusztító düh

Egy… kettő… három… négy… öt… hat… hét…
Az ütések csak úgy záporoztak. A lány ekkor rúgásra emelte lábát, és talált. Gyomorba. Telibe. A fiú összerogyott. Egykorúak, egy iskolába, egy osztályba járnak. Egyikük sem erős alkat, a lányt dühe mégis akkora erővel ruházta fel, hogy ölni is képes lett volna. A fiú köhögött, s négykézlábra állt. A lány ismét megrúgta.
- Van pofád hozzáérni? Azok után, ahogy bántál vele? Van… pofád… ölelni… őt? – a lány minden szavának egy rúgással adott erőt. – Képes… vagy… a szemébe… nézni?
A fiú már csak feküdt. Nem bírt mozdulni.
- Szeretem őt, akár hiszed, akár nem.
- Hazudsz! – ordította a lány, s fegyvert rántott elő. – Nem érdemled meg, hogy ránézz. Nem érdemled meg, hogy hozzászólj, vagy egy levegőt szívj vele.
A lány célzott, és lőtt. Mikor a fegyver eldörrent, egy másik, ziháló lány jelent meg.
- Mit… mit csináltál? – kérdezte.
- Sajnálom… de nem érdemel meg téged. – lassan a fejéhez emelte a fegyvert. – Viszont egy ember, aki ölt, szintén nem méltó a társaságodra.
A fegyver elsült, egy barna szempár kihunyt, s a ziháló lány zokogva roskadt össze.

Kósza napsugár...

2008-10-12T10:58:00.000+02:00

Elterül az ágy alattam, hozzám bújik a takaró, óvón tartja fejem a párna, s mégis: egyedül vagyok.
Élettelen tárgyak hangos némasága kedvesen kínoz, s én nem is bánom. Jobban bízom az asztalban, mint egy emberben. Szívesebben gondolok egy székre, mint egy emberre. Előbb állítom fel az eldőlt vázát, mint a fellökött embert. Többször nézem a holdfény útját, mint a fényt egy ember szemében.
Nem akarok embereket. Nem akarok társakat, barátokat, megértő ismerősöket. Nem akarom magamat se. Csak egy kósza napsugarat szeretnék, ami annyi fényt ad, hogy lássam a tollam és a papírom…

Harcos szíve dobog a nőben

2008-10-12T10:49:00.001+02:00

Kiálts! A tábor ébredjen!
A torkodból jöjjön, mélyebben!
Az életedért küzdesz, ostoba!
Egy kés mindened? Hiába!

A hegyről támad a vad irokéz,
Föl pajzs, tegez, lándzsa, kés!
Ugrik a harcos, döf, fordul és vége,
Az ellenfél holtan hull elébe.

Rohannál, hogy te is harcolj,
Ne tedd, tested ne marcangold!
Neked férfi küzdőfél túl nagy,
Nem érsz semmit, csak egy nő vagy!

Hagyd a csatát a férfiakra!
Ne gondolj semmi másra,
Csak arra, hogy néped győzzön,
Az irokéz gerince törjön!

Buzdítsd a harcost, még, még!
Nézd, a tábor fele már ég!
Rohanj, oltsd már el a tüzet!
Ezzel védd a tábort, a népet!

Ellenség jön? Sikíts! Szúrj!
Nem számít, csak a vízért túrj!
Ég a tipi, mozogj már, te lomha!
Nem vagy jó semmire, te marha!

Mire a tűz meghal, látod már:
A szellemekhez elszállt imád.
Győzött a hős lakota tábor,
Fuss, hozz vizet a forrástól.

A veszteség csekély, két súlyos seb,
Halott nincsen, tán csak a te szíved.
Csak nézed, amint a férfi a hős,
A nő pedig csendben épít, mos és főz…

Kanyarog a kifli a vaj alatt...

2008-10-12T10:40:00.001+02:00

(Geszti Péter dalszövegéből)

Mozog a padló a lábad helyett,
Elmegy az oszlop az autó mellett,
Kanyarog a kifli a vaj alatt,
A kréta csak áll;
A tábla húz vonalat.

Nyílik az ajtó, s csukódik egymaga,
Leves mozdul, nem a lény kanala,
Dobban a szív, az irányít, nem az ember,
Lábam megáll:
Bolygónk halántékánál fegyver...

Tavaszi zizzenet

2008-10-12T10:29:00.001+02:00

Csicsereg az ajtó,
Zöldell az ég,
Megint a nagy hűhó,
Gyönge semmiért.

Párt keres az ember,
Ha van, szeret,
Az óra hátra ketyeg,
Előre nincs menet.

Tanul a tanár,
Tanít a nebuló,
Hull a napsugár,
Éber az elmúló.

Fut a busz
Induló ember után,
Tavaszi cirkusz,
Téli álom után.

Az egész világ felborul,
Megőrülsz, ha maradsz,
Minden lény bolondul,
Ilyen az összes tavasz.